Miért nem kér segítséget? – bagatellizálás, áldozathibáztatás és az “árulkodó" címke | Sokszínűség Oktatás Munkacsoport

Miért nem kér segítséget? – bagatellizálás, áldozathibáztatás és az “árulkodó" címke

Sokféle oka lehet annak, ha a gyerekek nem jelentik a bántalmazásos, zaklatásos eseteket a felnőtteknek – lehetséges, hogy nem hisznek benne, hogy a tanárok, szülők valóban tudnak és akarnak segíteni. Ez a hit lehet alaptalan is, és sajnos nagyon is indokolt, olyan közösségekben, ahol azt tapasztalják, a felnőttek ingerküszöbét nem érik el ezek az esetek, mondván “természetes, hogy van ilyen, majd kinövik, megoldják”, esetleg hajlamosak az áldozatot hibáztatni. De olyan helyzetekben is előfordul a segítségkéréstől való tartózkodás, amelyekben egyértelműen támogatók és védelmezők a felnőttek. Ilyenkor gyakran attól tartanak, hogy saját osztálytársaik fogják büntetni őket azzal, hogy rájuk sütik az “árulkodó” billogot.

 

  • Hiedelmek – bagatellizálás és áldozathibáztatás

Az egyik ok, ami miatt lehetséges, hogy nem fordulnak segítségért a gyerekek, az az, hogy gyakran hallanak olyasmit a körülöttük lévő felnőttektől (akár családtagoktól, tanároktól), ami alapján azt hihetik, problémájuk nem óriási, és azt nekik maguknak kéne megoldani. Társadalmunkban még mindig hallani olyan hiedelmeket, melyek elbagatellizálják a zaklatás, bántalmazás problémáját. Ezek bizonyos formáit (pl. a csúfolódást) elfogadhatóbbnak tartják, de még a fizikai bántalmazással kapcsolatban is el-el lehet csípni idősebb férfiak megjegyzéseit, amennyiben fiú az elkövető, miszerint “egy kis verekedés nem árt meg”, vagy “a fiúk már csak ilyenek, verekszenek”.

Gyakran hallani olyasmit, hogy

  • csak túl kell élni

  • majd abbahagyja, ez egy ilyen korszak

  • okos enged, szamár szenved – ne figyelj rá

Mindezek a megjegyzések azért is károsak, mert az olyan enyhébb zaklatási formák, mint a gúnyolódás, is sokat ártanak az áldozat önbizalmának, és ezek figyelmen kívül hagyása megerősíti a viselkedést, illetve a bántalmazás súlyosbodását vonja magával. S ha gyakran hall maga körül ilyet a gyerek, eszébe sem jut segítséget kérni.

Még súlyosabbak lehetnek az áldozathibáztató kommenzárok: ha a fiatalok azt hallják, látják maguk körül, hogy a zaklatásos, bántalmazásos esetekkel kapcsolatban a felnőttek az áldozat felelősségét firtató, vagy kétledő megjegyzéseket tesznek (pl. “minek volt sötétedés után az utcán”, “miért vett fel rövid szoknyát”, “biztosan azért ütötték meg, mert elviselhetetlenül viselkedett”, “van olyan, hogy megérdemli a pofont”, “biztos kiprovokálta” stb.), a saját sérelmeikkel nem mernek előhozakodni, sőt, saját magukat hibáztathatják.

 

  • Árulkodás vs. segítségkérés

Ilyenkor nehéz megérteni, miért tartják magukban az áldozatok és a szemlélők az eseteket. Gyakori, hogy a diákok nem tanulnak meg különbséget tenni “árulkodás” és jogos segítségkérés között. Árulkodónak, árulónak, spiclinek lenni pedig nagy prezstízveszteségnek számít egy közösségben. Így az őket ért zaklatást, bántalmazást nem jelentik azok az áldozatok és szemlélők, akik az “árulkodó” címkétől félnek.

Mindezt megelőzhetjük, ha egészen kiskortól segítünk felismerni az olyan incidenseket, amik közbelépést, segítséget igényelnek. (Dr. Jármi Éva írásából lehet ötleteket meríteni.)
 

Végezetül nem győzzük hangsúlyozni, hogy a segítségkérés figyelmen kívül hagyása súlyos következményekkel járhat. A bántalmazást fenntartja és megerősíti, ha a gyerekek azt látják, hogy az áldozat (vagy a vele együtt érző szemlélők) nem kapnak segítséget. A bántalmazó azt hiheti, hogy viselkedése rendben van, a többiek pedig legközelebb nem fognak segítséget kérni (akár maguknak, akár egy társuknak).